Az orrom hegyéig sem látok reggel. Eltűnt a hegy, a templom tornya, megsemmisült a világ. Csak a vastag ködpaplan mindenhol. Kísértetkastélyban bolyongok, arcok, alakok bukkannak elő hirtelen s visszaolvadnak a ködbe újra. Egyetlen pillanatra kiszínesednek, amikor a közelembe érnek, de aztán újra beleszürkülnek a homályba. Futok tovább bele a semmibe, az ismeretlenbe. Az is eltűnt, ami eddig bizonyos volt, a kertek, a fák, a kerítés kacskaringói. Nézek mindenfelé és senki, senki. Minden homályos és szürke, a nap nem tudja szétsimogatni az összedermedt, egymásba ölelkezett páracseppeket. Földig érő felhőre lépek, hívnám a fényt, hogy felfényesedjen, kontúrokat kapjon a környezetem. Én is elmosódom, belehomályosodom a súlyos szürke ködfüggönybe és a borongósra festett egyedüllét fagyos magánnyá kristályosodik.

Beleborzongok, de nem a hidegre hűlt levegőtől. Nem a levegő kicsapódott páratartalma az igazi baj. A közöny szürke ködje és a hazugságok fekete felhője tudja igazán ilyenné változtatni a világot. Amikor eltűnik a fény, amikor mindenhová beszivároghat a közöny, a közömbösség, a nemazéndolgom, amikor lelketlen hazugsággal fonnak körbe, dermesztenek le, akkor van igazi homály. S ez eltompít mindent. A közönyben minden szürke lesz, egyforma, banális, színtelen. De ha összeszövetkezik a hazugsággal, akkor lesz aztán egészen sötét a világunk. Hazug figyelemmel, közhelyekkel felékesíti magát a közöny mintha ünnepre készülne pedig adni semmit nem akar. Lelkében szűkös a hely, nincs most tér másra. Nem fénylik fel a kapcsolat, nem dereng át semmi, marad a határ. Maradsz kívül. Ott van valaki, de te mégis egyedül. Ennél az alattomos homálynál még az igaz harag, düh is jobb, mert kardot ragadva átverekszi magát a sötétségen, a láthatatlanságon.

Hinni akarom, hogy a szürkeség mögött ott van mindaz, ami szép és ha egyszer felemelkedik a ködfüggöny megtalálom majd újra a kiszínesedő világot.