Olyan jó lenne, ha kivehetném a szívemet a mellkasomból. Benne maradhatna az összes érzés, fájdalom és öröm. Egy fehér gyolcsba csomagolnám előbb, meg kell védeni, hogy nehogy sérülések érjék. Mielőtt teljesen beburkolnám, gyógyírrel előbb be is kenegetném, hogy azok a sebek, amik most rajta vannak, azok is begyógyuljanak. A tiszta fehér szövet majd megvédi és beheged mind. Minden nap megnézném, kibontanám, újra és újra bekenegetném. Megvédeném mindentől, ólálkodó macskától, kíváncsi emberektől, szájhúzogató szkeptikusoktól. Azt mondanák, vissza kellene tenni, természetellenes, hogy magamon kívül van. Nem hallgatnék rájuk, telnének a napok, lassan sárgulna el kinn a nyár, behoznám a teraszról a szívcsomagot. Kivenném a gyolcsból, keresnék egy üvegtálat, bársonyt, selymet fektetnék rá, arra tenném a szívem. Körberaknám színes virágszirmokkal, puha levelekkel. Érezze magát biztonságban, pihenjen kicsit. Keresnék lágy zenét, azzal is körbefonnám és mesélnék neki esténként. Félelmet nem ismerő hősökről, csodatévő lényekről, tündérekről, varázslókról, hetedhét országra szóló történeteket. Rendszeresen megmérném, vajon súlyos-e még vagy már könnyebbedik. Az ősz fái lassan elengednék megfáradt leveleiket, a fázás föld várná a hópehely dunyhát. Odatenném a szívem a Karácsonyfa alá is, angyalok táncolnák körbe és gyerekek kacagása csilingelne együtt a csengettyűkkel. Melegebben kellenne most már tartani, több nevetésre lenne szükség, mulatságokat kellene szerveznem neki. Aztán lassan újra kinyílna a természet, a szív is egyre könnyebbé válna, így magammal vihetném futni, felvihetném a hegytetőre, le a folyópartra. Mikor újra megérkezne a nyár, szívem olyan erőssé válna, hogy felemelhetném magasra, belekapaszkodhatnék és hagynám, hogy emeljen fel és még feljebb, egészen az égig.