Táncolnak az ujjaik, a fejük és testük minden porcikája, még a szemük is. Jó és rossz harcáról szólnak, egyetlen szó nélkül, csak a testük és annak minden része mozog, mégis értjük. Figyelem, ahogyan az ujjperceiket mozdítják, finoman hangolva a távolságot, a mozdulat sebességét. Nem egyformán mozognak az ujjaik. Miközben a hüvelykujj már harcra kész gyorsabb és türelmetlenebb, addig a középső és mutatóujj bájos apró mozdulatai elterelik a figyelmet és már bódulunk is bele a ringatásba. Csípőjük nem kihívón oldalra mozog, hanem az eget a földdel összekötve mozog alulról lefelé és felülről lefelé.

A balinéz nők tánca áldozat. Áldozat az Istenekhez, amelyek sehol sincsenek olyan közel a Földhöz, mint itt Bali szigetén. Minden házban megtaláljuk őket, Mahakala védi a házak bejáratát, Ganésha üdvözli a belépőt, a Monkey King vigyorog rám futás közben a Monkey Forest bejáratánál. Szeretnek itt lenni, hiszen benne vannak a mindennapokban, az utcákon, a kis hidakon, a rizsföldeken. A reggelek tele vannak a kis áldozati tálkákkal a házak előtt, az oltárokon, az autók tetején. Egy pici virág, rizs, füstölő és a modern idők szerint egy kis csoki is jár az áldozathoz. Nem csak a füstölők és a frangipani virág illata bódít itt, hanem a nyugalom, a széles – néha fogatlan – mosoly és az elapadhatatlan kacagás.

A balinéz emberek csodaszépek. Akár ötévesen, akár nyolcvan évesen, akár a tánchoz erősen kifestve, akár izzadtan a rizsföldeken.

S táncolnak, nemcsak az áldozati táncban vagy a turistáknak adott műsorban, de minden lépésükkel. Mintha ők is istenek lennének, csak egy időre, csak egy emberöltőre lejönnének ide a Földre, erre a szigetre, hogy ellejtsék az élet táncát, megmutassák nekünk, hogyan kell élni mosollyal, hittel, isteneikkel, tánccal és erős lelkükkel.