Életed peremére szorulva billegek egy deszkán, kitartóan egyensúlyozva a szakadék, a mélységben rohanó mindennapok felett. Keresem a fogódzkodókat, hogy egyik pallóról a másikra léphessek és hozzád közelebb érhessek. Van, amikor a deszkák helyett lengőhíd fogad, eső- és könnyáztatta sodronyát markolva, imbolyogva, de bátran akár át is szaladhatok rajta, a túloldalra bízva a megkönnyebbülést. Van, amikor csak egy kötél áll rendelkezésre azon táncolok végig egy elefánt kecsességével. Amikor a félelem vagy a kétség szele kezd fújni, nincs mibe kapaszkodni, magamnak kell újra az egyensúlyt megtalálni. Van, hogy egy csónakot kapok, bizonytalanul himbálózó lélekvesztőt, evező nélkül, csak a két kezemmel hajthatom, küzdök a sodrás ellen, míg végre a túlpartra átjutok.

Beszorultam a bizonytalanságba, minden mozog alattam, nincsenek kifeszítve a keretek, mégis megjárom az összes utat, mert azt akarom hinni, hogy ez vezet a boldogsághoz. Hogy a billegő deszkák, függőhidak, csónak és kötél megtanít az egyensúlyozásra, a nyugvópont megtalálására, ahol kiegyenlítődik bennem a szeretet és a néha nem kikerülhető harag. A szeretet könnyű, akár féllábon állva is tudok egyensúlyban maradni általa. Nem úgy a harag. Tótágast áll tőle a világom, fönn lesz a lent, s lenn lesz a fönt, mindent fordítva látok, mintha egy hintában repülnék az ég felé, felkavarodik a gyomrom, s marja lelkem a keserűvé vált pillanat. Magamba kapaszkodom, hogy visszarántsam magam a földre, két lábbal gyökerezem bele a magam valóságába, így megtart az optimizmus, az idealizmus, az én tőkesúlyom.

Jó lenne biztos úton, nagy hajón, bizonyossággal telve haladni előre a jövőbe, de most itt van dolgom, egyensúlyozva létem a te életed peremén.