Kicsi lila pöttyök a fűben, szél simogatja, nap melegíti őket. Bátran ütötték át a még kemény hideg földet és mégis szerényen bújnak meg a bokrok alatt. Tele lesz napok alatt a kert velük. Alig várom, hogy lássam az egymásba kapaszkodó lila, kék, fehér kis csokrocskákat és érezzem az illatukat. Az ibolya illata visszarepít a vasárnap reggelekbe, amikor Juszti néni bekopogtatott, hogy indulunk-e a misére. Mindig ibolya kölni illata volt, ami a nyitott ajtón keresztül a konyhát is körbelengte. Juszti mama volt az egyházközség sekrestyése. A sekrestyéstől elvárják, hogy legyen megbízható, felettesével szemben engedelmes, és minden munkáját hittel végezze. A szentmisén lélekkel vegyen részt és lehetőleg járuljon szentáldozáshoz. Mindemellett ajánlatos, hogy legyen őszintén vallásos, egyházhű, tisztaságszerető, józanéletű, pontos, szerény, nem hivalkodó. Juszti mama ideális volt sekrestyésnek, azt a pár csepp ibolya kölnit elnézte neki az esperes úr. Én pedig szerencsésnek mondhattam magam, hogy az illatos hölgy a szomszédunkban lakott, mert így bejuthattam a sekrestyébe a mise ideje alatt is. A sekrestye kisebb-nagyobb terem vagy szoba a templom szentélye mellett, rendszerint a főoltártól balra.  Lányoknak nem volt helye a sekrestyében, csak a hittanórákon. A vasárnapi szentmisén csak a ministránsfiúk lehettek ott. A hittanórákon elámulva bámultam a hatalmas nagy faragott szekrényt, ami az ablak mellett állt és annyira szerettem volna tudni mi minden van benne. Azt gondoltam biztos a szentmise előtt kinyitják és onnan veszik ki azokat a kis poharakat és a tálcát, amibe aztán a misebort töltik. De bizonyos akartam lenni. Megkérdeztem a fiúkat, amikor a hittanóra után a templomkertben fogócskáztunk, hogy mi történik ott, de nem árulták el, csak kinevettek. Ha már a fiúk nem segítettek, akkor a Jóistenhez fordultam, mégiscsak az ő házáról van szó. Az ő sekrestyéje, az ő faragott szekrénye. S a Jóisten meg is segített. Juszti néni kitalálta, hogy olvassam én fel a szentleckét a szentmisén, így én is benn üldögélhettem a sekrestyében a mise ideje alatt. S mindenre fény derült. Hol tárolják az esperes úr fura öltözékeit és mi minden van a faragott szekrényben.

Sok-sok év telt el, nézem az első ibolyákat a kertben és mindenre pontosan emlékszem. Érzem az olyan ismerős illatot és eszembe jut milyen egyszerű és örömteli volt akkoriban minden. Bátran, szerényen élni, nevetni, futkározni. De az már a múlt, s a jelen viszont nehéz. Érzem, ahogyan a szívem táján elindul az a furcsa, szorító, összefacsarodó érzés. Ilyenkor csak úgy meghalok egy kicsit legbelül. Pár percig tart. Az érzés elhatalmasodik rajtam, átjárja minden egyes sejtemet, majd ahogy jött, távozik. Én csak térdelek a földön, a szememből folyik a könny, levegő után kapkodva, mint akin átment egy tornádó. S aztán belélegzem az ibolya illatát és ez kisimít ott legbelül. Mert a régmúlt már nincs, de amit magammal hoztam onnét az most is itt van bennem. Abből tudok túlélni, tudok és merek még szeretni. Visszakerül a mosoly az arcomra, felállok, leporolom a ruhámat és megyek tovább. S ami ottmarad a földön mögöttem, az csak a lelkem egy darabja. S amíg ezek az emlékek segítenek addig visszanő, mint a gyík farka.