A mező mint egy kifakult dallam, amelyre a szél jár lassú táncot a porral. Állok a rozoga létra tetején, az ecsetemmel ostromlom az eget, vödrömben gondolatok. Az égbolt előttem, puha vászon, nem tiltakozik, csak átalakul mozdulataim alatt. Egy vonás – és szárnyak bontakoznak ki az égen, egy másik – és egy arc mosolya dereng a kékben.  Miért festek? Talán mert az ég a legnagyobb tükör, amelyben önmagunkat látjuk. A föld biztosítja lépteinket, de az ég felszabadítja a lelkünket. Minden ecsetvonás egy álom, egy vágy. Minden festékcsepp gondolat, képzeletet, hit. Újraálmodom a világom. A távolban a fák némán figyelnek, tanúk e csendes lázadásnak. Néha megállok, meginog a létra és az ecset súlyát érzem a kezemben. De már nem félek többé. A felhők változnak, de a művem nem tűnik el – a szél átformálja, de nem felejti. Vajon az ember mit hagy maga után, ha nem az álmait? A létra recseg, a föld alatta szomjas, mégis egyre könnyebb és szabadabb vagyok. Festek tovább, mert az ég nem csak az enyém, hanem mindannyiunké – egy végtelen vászon, amire bármit képzelhetünk. S ha majd lejövök a létráról, akkor minden álmom és minden képet, amelyet a képzeletem alkotott, valódivá varázsolok.