A világ körbevesz, megtart, mindenkit és mindent. Soha nem tudunk kilépni innen, akár élünk, akár halunk mi magunk is a világ része vagyunk. Életünk belefonódik a szövetébe, teszi mindenki a dolgát és mozgatjuk saját univerzumunkat. A világ apró szemcséiként összefonódunk vagy ütközünk, mint a kvantumok, egészet képezünk a részekből vagy…
Mennyit küzdünk, hogy ne jusson eszünkbe, nemhogy direkt, de véletlenül se. Ne legyen ott minden napunkban, éberen vagy álmunkban. Sok-sok elvesztegetett idő és erő a harcra.Eltenni a fényképeket, nem nézni az üzeneteket. Elajándékozni a könyveket, törölni a zenéket, amiket szeretett. A filmeket is kiszelektálni, fölösleges újra és újra sírva fakadni…
Senkinek sem tetszik, ahogy a dolgok alakulnak velem, ezért javasolták a terápiát. Bár én nem találom olyan súlyosnak a helyzetet. Csak az történik, aminek történnie kell.Eredetileg nekem is voltak ambícióim sikerrel, szenvedéllyel kapcsolatban, mint mindenki másnak. Mostanra már annak is örülnék, ha nem veszíteném el a körvonalaimat.Állok a szupermarket előtt,…
Most nem éjfélkor, hanem két órával előtte. Hallgatom a templom csendjét, a padban ülök, csukott szemmel a gyertyák fényét keresem belül. Nem a pislákolást, hanem a lobogást. Ha kinyitom a szemem csak egy-két valódi láng táncol előttem, a templomot ma már pár kapcsolóval fel lehet fényesíteni. A gyertya csak forma,…
Vele álmodtam. A kitudjaholvan valóságban theta hullámokon utaztunk együtt. Kértem és elhozta nekem Sandman, az álmok ember alakú Istene. Puha, aranyló álomport fújt rám, tele lett vele a szemem és a szám. Tüsszögtem kicsit, de a szemem lassan lecsukódott és már merültem is egy másik dimenzióba, egy másik valóságba.Agyam a…
A csöndnek is van színe. Napsugár sárgája olvad aranylón barnába, mint a folyékony méz. Mert hallgatni arany. Mégis azt mondják, nehéz dolog nem beszélni, a csönd súlya nyomja a mellkasunkat. Nagy próbatétel csak ülni egymás mellett és nem szólni. Nietzsche mondta, hogy az emberi evolúció akkor kapott gellert, amikor a…
Ülök a kicsit nedves padon és nézem a pillangót. Nem terveztem leülni, menni kellene, rohanni tovább, odaérni a Sparba zárás előtt. De miközben gyömöszöltem be a laptoptáskámba a Szondi-tesztet, Dixit kártyát, félig rágott zsömlém, kinyomtatott cikkeket, elemzendő rajzokat, a kezemre szállt ez a pillangó. Esőre állt az idő, egy félórával…
Az orrom hegyéig sem látok reggel. Eltűnt a hegy, a templom tornya, megsemmisült a világ. Csak a vastag ködpaplan mindenhol. Kísértetkastélyban bolyongok, arcok, alakok bukkannak elő hirtelen s visszaolvadnak a ködbe újra. Egyetlen pillanatra kiszínesednek, amikor a közelembe érnek, de aztán újra beleszürkülnek a homályba. Futok tovább bele a semmibe,…
Átcsapnak fejem fölött a hullámok. Nincs több idő, ennyi van, a nap huszonnégy órája. Fordul a Földgolyó és vele együtt én is álomból ébredésbe, éjszakából a nappalokba. Érzem a mókuskerék forgását a lábam alatt, zavar a kattogása, valahol meglazulhatott egy csavar. De taposni kell tovább, nem állhat meg. Néha eszembe…
Írjak vagy olvassak? Befogadni vagy létrehozni? Ez mostanában a legnagyobb dilemmám. Az olvasás egyszerűbb, kényelmesebb. Beleandalodom egy romantikus sztoriba, távoli helyekre utazhatok el vele, s egy csomó új dologról olvashatok. Igen ám, de nekem olvasási midlájf krízisem van. Észrevettem, hogy öregszem. Már nem tudok olyan könnyen kapcsolatba lépni egy könyvvel…
