Ülök a kicsit nedves padon és nézem a pillangót. Nem terveztem leülni, menni kellene, rohanni tovább, odaérni a Sparba zárás előtt. De miközben gyömöszöltem be a laptoptáskámba a Szondi-tesztet, Dixit kártyát, félig rágott zsömlém, kinyomtatott cikkeket, elemzendő rajzokat, a kezemre szállt ez a pillangó. Esőre állt az idő, egy félórával ezelőtt még esett, ahogyan kinéztem a terápiás szoba ablakán láttam, ahogy a fényes cseppek kíméletlenül gyilkolják meg az utolsó nyári napokat. Bal kezemen óvatosan tartva odavittem a padhoz és letettem a karfára. Visszamentem az autóhoz, beraktam a nagytáskát, kistáskát, laptoptáskát, bevásárló szatyrot és be akartam ülni, de amikor visszanéztem, láttam, hogy még mindig ott billegteti színpompás szárnyait. Miért van itt? A pillangók elbújnak, ha esik.  Ez meg itt mórikálja magát. A végén még elázik – gondoltam. Nem pusztul bele, de a napfény kell neki, hogy megszárítgassa a szárnyait, itt meg napsütés nem lesz, az biztos. Ekkor ültem oda mellé és úgy döntöttem vigyázok rá. Vagy elrepül vagy ha esni kezd magammal viszem.

Pillangómegfigyelésen vagyok. Mit tudok róluk? A legfontosabb, hogy van szívük. Hosszú kamrás szívük van, kis testük teljes hosszában a felső oldalon fut. A szív pumpálja a vért és megfürdeti vele a belső szerveket. Az egész kicsi lény csupa szív. Nem meglepő, hogy ilyen szép kívül is. S ez még nem minden. Ő maga a metamorfózis, a közönséges, színtelen hernyóból finom szépségű, gyönyörű szárnyas lénnyé válás csodája. Ő az átalakulás. Ő a remény. Az újjászületés és a feltámadás. A szellem és a lélek diadala a fizikai test börtöne felett.

Akkor is ugyanaz a lélek vagyok, amikor hernyóként alig csúszok-mászok a földön és nem igazán tudom elképzelni, hogy valaha napfényben fogok fürödni és méhekkel, madarakkal fogok röpködni és táncolni. Mégis a szellemem valahol tudja, hogy ez meg fog történni. Ez a legbelsőbb tudat mutatja mit kell tennem. Első lépés, hogy begubózom. Magamra rántom a terápia fekete kalapját és alatta változom, átalakulok s várom a pillanatot. Amikor megreped a burok, felemelkedik a kalap és én újra repülhetek. S a lelkem még mindig ugyanaz.

Kezd csöpögni az eső. Magammal kell vinnem a lepkét. Nagyon óvatosan a tenyerembe veszem, mert nagyon sérülékenyek a szárnyai. Sikerül hazafuvarozni, de nem akarom, hogy börtönben legyen, kiteszem a teraszra a virágok közé. Angyalnak, madárnak, pillangónak szabadság a szárnya. Mi emberek visszamehetünk hernyóba, bábozódhatunk újra és aztán megint repülés. A pillangók nem, vigyázok törékeny életére, szárnyára, szabadságára.