Írjak vagy olvassak? Befogadni vagy létrehozni? Ez mostanában a legnagyobb dilemmám. 

Az olvasás egyszerűbb, kényelmesebb. Beleandalodom egy romantikus sztoriba, távoli helyekre utazhatok el vele, s egy csomó új dologról olvashatok. Igen ám, de nekem olvasási midlájf krízisem van.  Észrevettem, hogy öregszem. Már nem tudok olyan könnyen kapcsolatba lépni egy könyvvel és nem is tudom olyan gyorsan magamévá tenni. Este fáradt a szemem, a hátralévő éveim száma is csökken és még annyi könyvet kellene elolvasnom. Mi lesz, ha idő előtt átkerülök az árnyékvilágba? Vissza kell járnom olvasni, s akkor ott fogok kísérteni a gyerekeim nappalijában. A booklife krízis miatt mostanában egyidejűleg legalább öt könyvvel vagyok kapcsolatban párhuzamosan. Hűtlenség? Nem érdekel. Jöhet regény, pszicho, angolul, magyarul, elektronikus könyvolvasón, hagyományos nyomtatott formában, mindegy, csak elolvasni, amit még lehet.

S akkor itt van az írás is. Munkásabb dolog, de viszont feszít belülről. Mindig is mindenféle érdekes gondolatok születtek az agyamban. Néha szaladgálnak benn, oda és vissza. Néha órákon át ott üldögélnek csak, aztán felugranak és megint kopogtatnak a prefrontális kérgemen. Vagy csak felvillannak, mint egy villám csattanó fénye s aztán el is tűnnek és keresgélhetem, míg bele nem gebedek, a büdös életbe nem látogat meg mégegyszer. Pedig milyen nagyszerű mondatok voltak! Vajon ezek a gondolatok hová lesznek? Kiszöknek az agyamból és lehet, hogy valaki más találja meg őket?

Van úgy, hogy történetdarabkákat találok. Az utcán fekszenek vagy a csapból folynak ki, van amikor a fáról pottyan a fejemre. A baj csak az, hogy a többi darabkát nem találom sehol. Illesztgetni próbálok hozzá már régebben talált darabokat vagy pár jól bevált történetmorzsát a konyhafiókból, de csak nem kerekedik.  Ilyenkor csak várok, miközben a világot járom, hátha valahol megtalálom a hiányzó foszlányokat.

„Van olyan történet, amelyet nem kell keresnünk, mert az talál miránk.” (Martin Horváth)