A misztikus romantikus filmek alfája és omegája az 1990-ben bemutatott Ghost. Annak idején dobogó szívvel néztük Patrick Swayze-t, akinél jóképűbb szellemet el sem tudtunk képzelni. Ha csak meghallottuk az Unchained Melody-t már gördültek ki a könnycseppek. Csodálatos. A ghost romantika azonban mostanra gyalázatos véget ért.
Ha napjainkban azt mondjuk valakire, hogy ghost, legyen az férfi vagy nő, akkor senki nem gondol már a sármos, a párját a halálon túl is védelmező férfiistenre.
Az internet, a társkereső applikációk, randi oldalak nemcsak pozitív lehetőséget hordoznak. Az online ismerkedés miatt kiszélesedő lehetőségek világában, a férfi-női szerepek közti határ elmosódásával sokkal nehezebbé vált a feladat, hogy megbízható, hosszú távra tervező párt találjunk magunk mellé. Az ismerkedés önmagában is lehet sajátságos és azt követően sem mindig a megszokott működést tapasztalhatjuk. Főleg angol nyelvű szakkifejezések születtek a különböző deviáns párkapcsolati viselkedésekre. Ezek között is a legismertebb a ghost-ing.
Mit is értünk ghosting-on?
Amikor a drága párunk váratlanul eltűnik, “szellemmé” válik, anélkül, hogy bármi magyarázatot adna arra, hogy miért szakítja meg a kapcsolatot. Ha nagyon messziről nézzük, akkor azt is gondolhatnánk, hogy ez egy kíméletes módja a szakításnak, legalább nem csapkodtunk egymáshoz mindenfélét, de valójában a látszólag minden különösebb ok nélkül való eltűnés nagyon is kegyetlen dolog, mert nem kapunk indoklást.
A szakításkor kapott magyarázat lehet bármilyen béna, elcsépelt, mint például „túl jó vagy hozzám”, „nem illünk egymáshoz”. Lehet akár fájdalmasabb is, „Már nem szeretlek”. Keményebb esetekben elmondhatnak minket mindenfélének, de még akkor is sokkal kíméletesebb, mert ad valamiféle érthető okot.
A „szellemmé válásnál” azonban nincs semmiféle indok, magyarázat. Egyáltalán semmi információ nincs.
S mivel az emberi psziché konzervatív egy szerkezet, ezért megpróbál magyarázatot keresni. Először is arra a következtetésre jutunk, hogy ha minket hagytak el, akkor bennünk van a hiba. Ezért kétezerszer átrágjuk magunkat minden párbeszéden, történésen, üzenetfolyamon, e-mail-eken. Zokogva meghallgatjuk az átküldött romantikus Youtube videókat. Amikor már nem bírjuk az egyedül rágódást, akkor jöhet a barátnő, anyu, pszichoterapeuta. S elhangzik a varázsszó „Ez nem rólad szól”. Átmenetileg megkönnyebbülünk, de ez sajnos nem tart sokáig. Mert ha nem rólunk szól, nem rajtunk múlik, akkor szembekerülünk az oknélküliséggel.
S az emberi psziché még mindig konzervatív szerkentyű, amely azzal a feltételezéssel működik, hogy a dolgok okkal történnek, és hogy bizonyos cselekedetek konkrét okokhoz vezetnek, ebből következően pedig bizonyos történéseknek konkrét okai vannak. Ami azt jelenti, hogy a következményeket mi is tudjuk befolyásolni. Vagyis kontrollt tudunk gyakorolni és lehetőségünk van jó irányba terelni a dolgainkat.
Hát ezt a kontrollérzést veszi el tőlünk a ghost. A kontrollvesztettség állapota pedig az egyik legveszélyesebb dolog számunkra, mert erőteljes hatással van a pozitív világban való hitünkre és depresszív állapot felé vihet minket. A megértéshez, az okok megismeréséhez mindenkinek joga van. Enélkül a fejünkben egymást kergetik a különböző abszurdabbnál abszurdabb forgatókönyvek, hogy magyarázatot találjunk és közben tökéletesen tehetetlennek érezzük magunkat.
Pedig ez tényleg nem rólunk szól.
Legyen bármi a szakítás konkrét oka, ha a kapcsolatot nem a minket megillető módon zárja le valaki, amögött mindenképpen a másik konfliktusoktól, konfrontációtól való félelme áll. A gyáva utat választotta. A szakítás sosem szól arról, hogy nem vagy elég jó/elég kedves/elég csinos/elég okos stb, hanem arról, hogy valamelyikünknek már nem elég kielégítő ez a párkapcsolat. S a kapcsolat és mindkét ember megérdemli, hogy magyarázatot adjanak vagy kapjanak arra, hogy miért nem folytathatják.
A ghosting is a szakítás egy formája és ugyanúgy nem jelenti, hogy nem vagy elég jó/szép/okos stb. A különbség az, hogy a ghosting egy kegyetlen formája a szakításnak, de semmivel nem jelent többet annál, csak az oknélküliség miatt fájdalmasabb.
Ne keresd magadban a hibát!
Sajnos a ghosting-nak vannak altípusai is, amelyek még talán gusztustalanabbak.
„breadcrumb” – „morzsákat dobáló”
A breadcrumboló valójában nem tart fenn igazi párkapcsolatot, csak tartalékban tartja az erre kiszemeltet. Minimális energiabefektetéssel próbálja fenntartani a másik érdeklődését. Néha egy-egy üzenetecske, egy-egy lájk. Személyesen találkozni még véletlenül sem ér rá. Kifogás mindig van. Az unokaöcsival kell társasozni, a nagyi szülinapja van, helyettesíteni kell a kollégát, most lesz fogpótlása. Sorolhatnám. Hihetetlen kreativitás, de akinek van esze és szeme, tisztán láthatja a kifogás cunamit.
Engedjétek el, soha nem lesz belőle semmi. Nehéz belátni, de jobb, ha minél előbb átesünk rajta. Nem kellünk eléggé.
„Submarining” – „tengeralattjáró”
A „submarining” előzménye valamiféle kapcsolatszerűség, vagy „morzsadobálás” vagy akár egy ghostingolással végződő személyes kapcsolat.
S amikor már lassan túlvagyunk az elhagyáson, már éppen képesek vagyunk túllépni, éppen őszibarackot rakunk el a nagyival vagy meggymagot köpködünk a folyóparton vagy sorozatot nézünk, akkor a mi kis „tengeralattjárónk” felbukkan, s úgy tesz mintha mi sem történt volna.
Kedvesen érdeklődik, hogy hogy vagyunk, majd vagy egy randit kér vagy szenvedélyes üzeneteket küld. Se bocsánatkérés, se magyarázat.
Abban a pillanatban le kell tenni a telefont, törölni az üzenetet. Hiába kezd el örömtáncot ropni ott belül bennünk valami ostoba kismanó. Félreértés. Nem jött vissza, csak benézett hozzád. S hamarosan, ugyanúgy, ahogyan eddig, köddé válik, köszönés nélkül le fog lépni.
Szerencsére vannak férfiak és nők, akik valódiak. Nem dobálnak kalácsmorzsákat, nem járják a tengereket hogy különböző helyeken bukkanjanak felszínre. Annyira valódiak, hogy mellettünk vannak, láthatóak, érezhetőek és örülnek nekünk és válaszolnak, ha kérdezünk. De őket csak akkor találjuk meg, ha előbb szellemtelenítjük a környezetünket.
