Mintha szárnya nőtt volna, úgy repült el a nap. Csak az esti derengést hagyta hátra, csipkét rajzolva a teraszajtóra. Kigyulladtak a színes kis lampionok, miután egész nap magukba szívták a napfényt és eltárolták éjszakára a napelembe. Mindennek kicsit tompább lett a színe, a virágok is belesápadtak lassan az éjszakába. Eltűntek az árnyékok is, csak az esti fülemüledal és a hiányod maradt itt. A Nap minden nap elhagy minket, ki tudja mit csinál a Föld túloldalán, csalfán várakoztat, hogy reggel megint ránk ragyogjon vagy az esőt ígérő lomha, sötét felhők mögé bújjon. Most is lassan történt, percről percre fogyott el a fény. Kezemben a könyvem, még erőltettem a szemem, rákulcsolódva a szavakra, a történetre, de aztán megadtam magam.

Az este a híd a nappal világossága és az éj sötétje között. Jól kell tudni használni, hogy átkelve rajta megtaláljuk a pihentető nyugalmat az éjszakában. Elindulni a délutánból, lassan sétálva, közben elengedni a nappal kezét. Az esti harangszó elkísér, fürödjünk meg benne kicsit, hogy lemossuk magunkról a napközben ránk rakódott ügyes-bajos dolgainkat, bosszankodást, zűrt, zavart, mindenféle galibát. Tisztára mosott lélekkel lustán szemlélni az elhomályosodó világot, hallgatni a lassan felhangosodó csöndet. S amikor teljesen beleveszünk az éjszakába, hagyjuk magunkat meghalni, hogy reggel újraéledhessünk.

De az is lehet, hogy fordítva van, az este vezet el minket valódi világunkhoz, amelyet csak az álmok halvány, megfoghatatlan terében láthatunk meg. Igazi énünk, csupasz önvalónk talán csak ilyenkor kap időt. S mikor reggel felkelünk akkor eltűnik igazi világunk és át kell lépnünk a többiekkel közös valóság csalóka, küzdelmes, hamis világába, ahol el is veszíthetjük magunkat percekre, órákra, belefáradva a kinti szürkeségbe, átadva magunkat a robotvezérlésnek. S az éjszaka hozza vissza fényünket, amikor újra önmagunk lehetünk az álmainkban.