A világ körbevesz, megtart, mindenkit és mindent. Soha nem tudunk kilépni innen, akár élünk, akár halunk mi magunk is a világ része vagyunk. Életünk belefonódik a szövetébe, teszi mindenki a dolgát és mozgatjuk saját univerzumunkat. A világ apró szemcséiként összefonódunk vagy ütközünk, mint a kvantumok, egészet képezünk a részekből vagy szétválunk, darabokra esünk. Anyagot cserélünk, széndioxidot adunk, együtt lélegzünk a földdel, a virágok nekünk sóhajtják ki az oxigént. Porból életre kelünk és porrá halunk. Egyek vagyunk.

Mégis van, hogy a világ körülöttünk annyira megbolondul, hogy az ostobaság, rosszindulat, gúny, gonoszság, önzés összesűrűsödik egy pontban és felrobban. Petárdák durrannak, a robbanás fénye elvakít, repeszek süvítenek. S akik mindezt létrehozták, az egokárosultak, lelki analfabéták a megbolondulás igazi nyertesei. Vígan szörfölnek a robbanás keltette lökéshullámon, képzeletben átveszik az irányítást, a lelkek zűrzavarának repülőszőnyegén rángatják a botkormányt, s azt hiszik most már nagydobra verhetik magukat. Angyaltrombiták helyett meggondolatlan, vagy bántásra szánt szavakat kürtölnek szét és a hangra előjönnek az apokalipszis lovasai és köröttünk keringenek, csontos gebéik a fülünkbe fújtatnak.

S mi rémülten keressük az utat, hogyan költözhetnénk ki a világból, legalább pár percre, hogy ne söpörjön el minket a bolond lyukból fújó szél, ne lökjön a lovak lába alá, az elme pusztulását ne kelljen végignéznünk.

Végleg kilépni nem lehet, de mindenkinek szüksége van egy helyre, ahol egy picinyke időre lecsendesül az elme, s felfénylik a lélek, lámpást gyújt bennünk a világba vetett hit. Mindenkinek van legalább egy ilyen helye. A mama padlása, a könyvtárszoba, a lugas hűvöse, a templom csendje, a tenger morajlása, a Duna-part. A hely, ahol megpihen az ész és már csak hangulatok vannak. Érzések, ízek, illatok és dallamok, színek és formák, emberek és mesebeli lények. Változások és állandóságok. Valóságok de főleg álmok. Idő által felragyogtatott emléktöredékek. Ide menekülünk, nem kell hozzá sok kilométert utazni, nem kell autó, vonat, repülő. Csak a szemedet kell behunyni, a képzelet lankáin szaladni vagy sétálni és hipp-hopp máris megérkeztél a biztonságos helyre. Egészen mélyen, legbelülre. S akkor elmúlik az őrület, megint mindenhol ott lehetsz. Vannak helyek és pillanatok, amelyekben annyira egyedül érzed magad, hogy érzékelheted magadban az egész világot. S akkor újra visszatérsz az egészbe és nem leszel az embertelenség játékszere.