Ott ül velem szemben és egyetlen szót sem szól. Arra kér beszéljek hozzá. Szépen formált szavakat, mondatokat kér. Csak lehunyt szemmel hallgatni szeretne, mondja, hogy elringassam és nyugalomra leljen benn. Amikor én beszélek hozzá, elhallgatnak az őbenne lévő szavak, amelyek bántják és szétmállasztják a lelkét belül. Sosem mondja ki őket, de a ki nem mondott szavaknak, érzéseknek, gondolatoknak is kell lenniük valahol. Ha nem jöhetnek ki, benn sajognak.

Mesélek neki. Mesét mondok, melyben tündérek, manók, királylányok és királyfik küzdenek a gonosz ellen. A jók boldogok lesznek, a rosszak megbűnhődnek. Mesét, melyben míves szavak futnak és kapaszkodnak össze sohaseholnemvolt történetekké. A történetek kacskaringózva folynak be a fájdalmas szókockák közé, körbefonják indáikkal és megropogtatják, hátha szétporladnak. Színes szóbimbók kerülnek a kemény szavak helyére, kibomlanak szirmaik és szóvirágok veszik át a szürkeség helyét.

Sokáig mesélek így s egy nap átad egy borítékot. Egy papírlap volt benn, sűrűn teleírva fájdalmas szavakkal. Másik nap megint egy boríték és benne a gyötrődés mondataival teli papír.

Én mesélek, ő ír. Lassan megmutatta magát az ő története, melynek minden szava igaz. Megkérdezte, honnan jönnek az én történeteim. Mondom, hogy kimondom a szavakat, amelyek belül vannak és történetté formálom őket. Megkérdezem, akarna-e ő is mesélni. Az ő világáról. Bólint és elkezdi lassan, halkan, megfontoltan, majd egyre bátrabban. Folynak kifelé a szavak, sóhajok és könnyek kísérik őket. Aztán kérdez, én válaszolok és elkezdünk beszélgetni. Adunk és kapunk egymásnak, egymástól szavakat. Új gondolatok sarjadnak, színesek lesznek a szavak, sok minden szóba kerül.

Aztán egy nap átad egy borítékot. Egy papírlap van benne s rajta egy szó: „Köszönöm”

S boldogan élünk mindketten, míg meg nem halunk.

Mert kimondani ki kell. Mert valaki kell, hogy meghallgasson. Mert kell, hogy meghallgassunk másokat. S a bennünk lévő szavak könnyebbek lesznek, ha más is tartja őket.