Csönd

A csöndnek is van színe. Napsugár sárgája olvad aranylón barnába, mint a folyékony méz. Mert hallgatni arany. Mégis azt mondják, nehéz dolog nem beszélni, a csönd súlya nyomja a mellkasunkat. Nagy próbatétel csak ülni egymás mellett és nem szólni.

Nietzsche mondta, hogy az emberi evolúció akkor kapott gellert, amikor a homo sapiens megtanulta a beszédet. „Még saját gondolatainkat sem tudjuk szavakban teljesen visszaadni” – mondta. Megérteni sem mindig sikerül, hogy mit akar mondani a másik, sokszor félreértjük. A saját érzéseinkről is nehéz beszélni, szavakba önteni a kimondhatatlant. Ha valaki más próbálja átadni az érzéseit, azt aligha tudjuk átérezni szavakból. Áthidalhatatlan szakadéknak tűnik, keressük az utat, a hidat. A beszéd ösvénye keskeny, göröngyös, az ego mégis beszél és beszél és beszél, mintha az élete múlna rajta. Szavakból próbál magának tornyot építeni, amellyel elég magasra emelheti magát és akkor nem kell másokkal kapcsolódni, másra figyelni, elég, ha saját hangját visszhangozza.

Az ego versenyez, le kell győznie a másikat, s ha nincs más mód akkor beszéddel. Egyre hangosabban kell mondania saját igazát, túl kell kiabálni a hatalmas zajt ebben a harsány világban. Félelmetesen nő a harci zaj és már nem értjük egymás szavát, egyre messzebbre kerülünk és már csak dobáljuk egymás felé a hangokat. Értelmetlenül és érzelemtelenül.

Egyedül maradtunk. S megrettenünk a csendünkben. Ha nincs körülöttünk egy hang, egy emberi hang, azt gondoljuk magányosak lettünk. Inkább dobáljanak meg szavakkal csak ne legyünk egyedül. Rákapaszkodunk a virtuális világ mentőkötelére, ledobjuk magunkat a média védőhálójába. Igaz, hamis szavaknak hiszünk, olyan egók életét csodáljuk, akik azért élnek, hogy minél többen hallgassák őket. Elárasztanak ezek a hangok és nem halljuk meg, ahogyan felsóhajt a lelkünk és nyugalomért kiált. Szeretne ő is megszólalni, de a lélek csöndes. Nem szavakkal beszél. Befelé kell figyelnünk, hogy észrevegyük színeit, képeit. Erőt ad és önbizalmat.

A lélek hangtalanul szeret és amikor a lelkünk összeér, akkor nem kellenek szavak s ebben a csöndben még a másik szívének dobbanását is halljuk és megérezhetjük egymás rezdülését is. A nyugalom szigete ez, a harsányság tengerében, amely körülöttünk hullámzik. S ebben a békés létben lelkünket megoszthatjuk egymással, erőt, biztonságot, megerősítést adhatunk egymásnak. Megpihenhetünk az elfogadásban.

Ahogy Ryan Holiday mondja: „A hallgatás az erős és önbizalommal teli emberek pihenése.”

 

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .